|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 14 találat | lapozás: 1-14 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Köpeczi Béla 1993. november 13.Nov. 13-án Vice községben II. Rákóczi Ferenc mellszobrát, Bodó Levente /Szentkeresztbánya/ alkotását avatták a római katolikus templom udvarán. Az ünnepség református istentisztelettel kezdődött, ahol Tőkés László püspök hirdetett igét, majd a katolikus templomban volt mise. Ezen a napon tudományos tanácskozás folyt, Magyari András, Benkő Samu és Budapestről Köpeczi Béla tartott előadást. Az avatóbeszédek sorát Beder Tibor, a Julianus Alapítvány elnöke nyitotta meg. Gergely István csíksomlyói plébános leplezte le a szobrot. /Guther M: Ilona: Lopva kiragasztott plakát után szobor. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 17./1996. április 5.Köpeczi Béla történész professzor nyilatkozott munkásságáról, könyveiről. 1946-ban a Valóságban írt a magyar-román együttműködés fontosságáról. Jelentős vállalkozásának érzi az Eminescu kiadást, a költőnek még a prózáját is bemutatták, ez ellen a román hatóságok élesen tiltakoztak. 1976-ban elvállalta az Erdély története főszerkesztését. Az 1918 utáni részt a felkért történész nem vállalta, így kénytelen volt - társai segítségével - maga megbirkózni a feladattal. Magyarázkodik: fontos adatok nem álltak rendelkezésére. Arra sincs elég adat, hogy mi történt Romániában 1945 és 1989 között. "Meglehetősen távolságtartással írtam meg ennek az időszaknak a történetét." - mentegetőzik. Többször próbáltak a román történészekkel egyeztetni, de ezt nem sikerült elérni. - Köpeczi legújabb kötete: Nemzetképkutatás és a 19. századi román irodalom magyarságképe. /Brassói Lapok (Brassó), ápr. 5-11./1996. augusztus 23.A Babes-Bolyai Tudományegyetem szociológiai tanszéke román fordításban adta közre az 1850. évi - az akkori osztrák hatalom céljait szolgáló - erdélyi népszámlálás adatait. Dr. Traian Rotariu irányításával, Maria Semeniuc és Mezei Elemér informatikus közreműködésével a Studia Censualia Transsilvanica sorozatban: Recensamantul din 1850, Studia Censualia Transsilvanica, Editura Staff, 1996. A Tanügyminisztérium és a Soros Alapítvány támogatásával megjelentetett munka forrása egy, a budapesti Központi Statisztikai Hivatal munkatársai által 30 gépiratos példányban készített dolgozat szolgált, mely dolgozta a hivatal archívumában 1974-ben felfedezett eredeti anyagra épült. A kolozsvári tanszék munkaközössége a román változatban az erdélyi településhálózat mai, kétségkívül módosult településrendszerére vetítette ki az 1850-es adatokat. Az 1850-es népszámlálás szerint Erdély lakossága /Bánság, Bihar és Máramaros nélkül/ 2 061 645 fő volt, a nemzetiségek százalékos megoszlása: románok 59,4 %, magyarok 17,3 %, székelyek 8,8 % /magyarok tehát összesen 26,1 %/, szászok 8,5 %, németek 0,8 %, cigányok 3,8 %, zsidók 0,8 %, örmények 0,4 %, más nemzetiség 0,2 %. Kolozsvár lakosságának akkor megoszlása a következő volt: 12 317 magyar, 4116 román, 626 szász, 961 német, 585 cigány, 205 örmény, 535 zsidó, más nemzetiségű 267 fő. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 23./ Megjegyzés: Az 1850-es népszámlálást a nemrég Budapesten elhunyt Dávid Zoltán demográfus fordította le és dolgozta ki 1983-ban, azonban a megjelenését nem engedélyezték az akkori kommunista hatóságok, még Köpeczi Béla, az akkori művelődési miniszter sem tudott segíteni. /Ezt Dávid Zoltán mondta el nekem/1996. augusztus 23.A Babes-Bolyai Tudományegyetem szociológiai tanszéke román fordításban adta közre az 1850. évi - az akkori osztrák hatalom céljait szolgáló - erdélyi népszámlálás adatait. Dr. Traian Rotariu irányításával, Maria Semeniuc és Mezei Elemér informatikus közreműködésével a Studia Censualia Transsilvanica sorozatban: Recensamantul din 1850, Studia Censualia Transsilvanica, Editura Staff, 1996. A Tanügyminisztérium és a Soros Alapítvány támogatásával megjelentetett munka forrása egy, a budapesti Központi Statisztikai Hivatal munkatársai által 30 gépiratos példányban készített dolgozat szolgált, mely dolgozta a hivatal archívumában 1974-ben felfedezett eredeti anyagra épült. A kolozsvári tanszék munkaközössége a román változatban az erdélyi településhálózat mai, kétségkívül módosult településrendszerére vetítette ki az 1850-es adatokat. Az 1850-es népszámlálás szerint Erdély lakossága /Bánság, Bihar és Máramaros nélkül/ 2 061 645 fő volt, a nemzetiségek százalékos megoszlása: románok 59,4 %, magyarok 17,3 %, székelyek 8,8 % /magyarok tehát összesen 26,1 %/, szászok 8,5 %, németek 0,8 %, cigányok 3,8 %, zsidók 0,8 %, örmények 0,4 %, más nemzetiség 0,2 %. Kolozsvár lakosságának akkor megoszlása a következő volt: 12 317 magyar, 4116 román, 626 szász, 961 német, 585 cigány, 205 örmény, 535 zsidó, más nemzetiségű 267 fő. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 23./ Megjegyzés: Az 1850-es népszámlálást a nemrég Budapesten elhunyt Dávid Zoltán demográfus fordította le és dolgozta ki 1983-ban, azonban a megjelenését nem engedélyezték az akkori kommunista hatóságok, még Köpeczi Béla, az akkori művelődési miniszter sem tudott segíteni. /Ezt Dávid Zoltán mondta el nekem/2001. április 24.Az Árulás vagy reálpolitikai lépés? címmel ápr. 27-én tartandó történelmi tanácskozás témája a 290 éve megkötött szatmári béke problémaköre lesz. A Scheffler János Lelkipásztori Központban szervezett tanácskozáson a kuruc kor legjobb ismerői jelezték részvételüket. Köpeczi Béla akadémikus, Várkonyi Ágnes budapesti és Magyari András kolozsvári egyetemi tanárok mellett romániai, magyarországi, szlovákiai és ukrajnai történészek beszélnek az 1711-es béke előzményeiről, megkötéséről és következményeiről. Az évtizedek óta Craiován tanító Fehér János történész a korszak Kárpátokon túli problémaköréről tart előadást. Az előadók között lesz - többek közt - Balogh Béla nagybányai levéltáros, Zachar József budapesti hadtörténész, Tamás Edit sárospataki muzeológus, Takács Péter nyíregyházi történész, valamint Németi János és Mandula Tibor Szatmár megyei helytörténészek, Kovács Ágnes debreceni történész, a felvidéki Kónya Péter, Adam Jan, a miskolci Kovács Zoltán, a nyíregyházi Ulrich Attila és a kárpátaljai Csatári György. Az ápr. 28-i majtényi megemlékezés a nagyságos fejedelem születésének 325. évfordulója jegyében zajlik. Megkoszorúzzák a kuruc-emlékművet. Délután Nagykárolyban, a Károlyi-kastélyban Rákóczi útja címmel megnyílik a Sárospataki Rákóczi Múzeum vándorkiállítása. /A hét végén Rákóczira és kurucaira emlékezünk. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), ápr. 24./2001. április 30.Az idei rendezvényen is nagyszámú érdeklődő vett részt a domahidi vasútállomás melletti emlékműnél, amelyet a szatmári béke emlékére állított a MÁV. Muzsnay Árpád, a rendezvény főszervezője ünnepi köszöntőjében kitért arra, hogy a majtényi fegyverletételt szenvedélyektől mentesen, a történelmi tények árnyalt elemzésével kell értékelni. Hármas évforduló az idei: 325 éve született II. Rákóczi Ferenc, 290 éve kötötték meg a szatmári békét, 130 éve adták át a Szatmárnémeti-Nagykároly közötti vasútvonalat. A megemlékezésen George Vulturescu, a Szatmár Megyei Művelődési Igazgatóság igazgatója, Köpeczi Béla budapesti történész, Fülöp István, Mátészalka alpolgármestere és dr. Németi János nagykárolyi történész méltatta az eseményt. /Az élő Rákóczi. Megemlékezés és koszorúzás a Majtényi síkon. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), ápr. 30./2001. május 3.II. Rákóczi Ferencre és kurucaira emlékeztek április 27-én és 28-án Szatmár megyében. Az élő Rákóczi címmel a Rákóczi kor legjelesebb szakértői, ismerői részvételével az 1711-es szatmári béke előzményeiről, részleteiről és következményeiről tartottak történelmi tanácskozást. Muzsnay Árpád, az Erdélyi Magyar Művelődési Egyesület alelnöke kifejtette, hogy a tanácskozás a téma legjelesebb magyar, illetve nemzetközileg is elismert szaktekintélyei részvételével zajlott le /Köpeczi Béla akadémikus, R. Várkonyi Ágnes budapesti egyetemi tanár és Magyari András, a kolozsvári egyetemi docens és mások/. A résztvevők úgy ítélték meg, hogy a szatmári nem feltétel nélküli békekötés volt. Az előadások anyaga egy nyíregyházi alapítványnak köszönhetően könyv alakban is megjelenik. Kiállítás nyílt a szabadságharcról, illetve II. Rákóczi Ferenc életéről. A kiállítás anyagát egy hónap múlva Szatmárnémetiben, majd Marosvásárhelyen bemutatják, azután a székelyföldi városokba is eljut. /Boros E.: Az élő Rákóczi útja. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 3./2003. április 29.Ápr. 26-án a Majtényi síkon szervezett megemlékezés szónokainak többsége szerint a szatmári béke nem volt egyértelmű kudarc, sőt, Szabó Vilmos politikai államtitkár egyenesen a magyar diplomácia egyik nagy sikerének nevezte a Rákóczi-szabadságharc végét jelentő fegyverletételt. A szatmári békére emlékeztek, ezúttal négy országra kiterjedő "Az élő Rákóczi" rendezvénysorozat keretében. Az ünnepséget a Nagy Csaba vezette vajai tárogató-együttes által előadott kuruc dalok nyitották meg. A megjelenteket - köztük az anyaországi és határokon túli közélet neves személyiségeit, Szabolcs-Szatmár, Borsod-Abaúj-Zemplén, Szilágy, Máramaros, Bihar megye képviselőit - Muzsnay Árpád főszervező, az EMKE alelnöke köszöntötte. George Vulturescu, a Szatmár Megyei Művelődési Igazgatóság igazgatója az illetékes minisztérium nevében mondott üdvözlést, hangsúlyozva, hogy Rákóczi zászlaja alatt más nemzetiségek mellett a románság is felsorakozott annak idején. Köpeczi Béla akadémikus ezt a gondolatot folytatta. "A Rákóczi-szabadságharc volt az utolsó olyan felkelés, amelyben a nemzetiségek is részt vettek. Utána már a nemzeti ébredés időszaka következett, amikor a sovinizmus került előtérbe. Remélem, az Európai Unióhoz való csatlakozás végre háttérbe fogja szorítani az azóta is élő nacionalizmust" - mondta a professzor. Szabó Vilmos államtitkár szerint a Rákóczi-szabadságharc lezárása a 18. század integrációs tette, az EU egyik lehetséges főpróbája volt, mivel "a magyarság már akkor felismerte az Európához tartozás fontosságát". A szlovákiai Csemadok ügyvezető elnöke, Kollár Péter, majd Katona Tamás történész után Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke arról beszélt, hogy az egység nagy pillanatait - és ilyen a Rákóczi-szabadságharc - tudatosan számon kell tartania minden magyarnak. Pomogáts Béla, az Illyés Közalapítvány kuratóriumának elnöke azt emelte ki: a Majtényi síkon nem törött le a zászló, hiszen a piros-fehér-zöld lobogó mindig felettünk lebeg, és mindig velünk marad. Végül az ünneplők Kaplonyba, Nagykárolyba utaztak. A megemlékezés Tarpán (Magyarország), ápr. 27-én pedig Tiszaújlakon (Kárpátalja) folytatódott. /Fodor István: Megemlékezés a Majtényi síkon. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), ápr. 29./2003. június 10.A rettegés idején, Ceausescu Romániájában 1986-ban bombaként robbant, hogy Magyarországon megjelent a háromkötetes Erdély története. A mű, amely a történelem előtti idők településeinek bemutatásától a trianoni békeszerződés megkötéséig tudományos alapossággal tárta fel Erdély korszakait, óriási fejtörést okozott a román diplomáciának éppúgy, mint a politikai rendőrségnek. Túlzás nélkül mondható, az életét kockáztatta az, aki a történelmi igazság terjesztése végett megkísérelte átcsempészni a határon a Köpeczi Béla akadémikus-történész főszerkesztésében megjelent munkát. A román politikai diplomácia hatalmas erőfeszítésekkel elérte, hogy a világ valamennyi nagy enciklopédiájában Erdély mint ősi román föld szerepel. A közelmúltban, a nyugati szórványmagyarság anyagi áldozatvállalásával és némi anyaországi szellemi hozzájárulással megjelent e tekintélyes történelmi munka angol nyelvű változata. Kevéssel az Erdély története I. kötetének megjelenését követően Keith Hitchins, az Illinois-i Egyetem (USA) történész-professzora máris kedvező recenziót írt a műről. Kifejtette, hogy bizonyítottnak találja Makkai Lászlónak az archeológiai leletekre és a földrajzi nevek etimológiájára támaszkodó érveit. Nem helytálló az a román hivatalos álláspont, miszerint e Erdély területén a római birodalom bukása után visszamaradt úgynevezett "romanizált lakosság" vert tanyát. Makkait helyeselve a történész-professzor a románok megjelenését e térségben a XIV. századra teszi, amikor a tatárjárás, majd a törökök elleni harcok a magyarokat és a székelyeket nagyon megritkították. Akkoriban kezdődött meg a románok fokozatos betelepülése a még lakatlan, vagy azzá vált területekre. A tudományos munka angol nyelvű kiadását a torontói egyetem keretében működő Magyarságkutató Intézet kezdeményezte. Az előfordítás munkálatait a Debreceni Egyetem angol tanszékének munkatársai végezték Szafkó Péter professzor irányításával. A fordítás véglegesítését a torontói egyetem politikatudományi tanszékén végezték Kovrig Bencének, a tanszék nyugalmazott vezetőjének közreműködésével. A mű lektorálását ugyancsak Kovrig Bence látta el. E hatalmas, 2635 oldalas munka fordítása valamivel több, mint egy évtizedet vett igénybe. A kiadáshoz szükséges anyagiakat a Kanadai Magyarságért Alapítvány, a Calgary-i Széchenyi Társaság és a torontói Rákóczi Alapítvány állták. Az ezer példányban megjelent munkát az Atlanti Kutató és Kiadó Közalapítvány (USA) irányításával, Király Béla professzor felügyeletével a New York-i Columbia Egyetem könyvműhelyében nyomtatták ki. 2003 áprilisában a Zrínyi Nemzetvédelmi Egyetemen egy konferencia keretében a Magyarországra akkreditált külföldi nagyköveteknek mutatták be a munka angol nyelvű változatát, s a résztvevőket a mű egy-egy példányával (ára 300 kanadai dollár) is megajándékozták. A terjesztés és népszerűsítés további folyamata a magyar politikai diplomácia egyik legfontosabb feladata. Paizs Tibor hozzátette: hetekkel ezelőtt az egyik tv-csatornán egy francia diplomata mint szláv népcsoportról beszélt a magyarokról. /Paizs Tibor: Megjelent az Erdély története című mű angol fordítása. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), jún.2004. április 30.II. Rákóczi Ferenc fejedelemmé választásának 300. évfordulója alkalmából történelmi tanácskozás kezdődött ápr. 29-én Nagyenyeden, a Bethlen Gábor Kollégiumban. A háromnapos rendezvényt – amelynek fő szervezője az EMKE, az EME, a Fehér megyei és Nagykárolyi RMDSZ és a Szatmárnémeti Kölcsey Kör – Muzsnay Árpád, az EMKE alelnöke nyitotta meg, jelezve, hogy az Élő Rákóczi tanácskozásra ilyen nagy számban jöttek el hazai és külföldi szaktekintélyek. Az első előadó Magyari András egyetemi tanár volt. Őt Köpeczi Béla akadémikus, egyetemi tanár követte. Bariska István kőszegi főlevéltáros, Zachar József budapesti egyetemi tanár, Czigány István, Csetri Elek akadémikust és Varga J. János tudományos kutató tartott még előadást. Másnap Gyulafehérvárra, a 300 évvel ezelőtti fejedelemválasztás helyszínére látogatnak az illusztris vendégek. A rendezvény máj. 1-jén, a nagymajtényi síkon, illetve Nagykárolyban ér véget. /Szabó Csaba: Történelmi szaktanácskozás Nagyenyeden. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 30./2006. július 8.Sorin Mitu történész, kolozsvári egyetemi tanár legújabb könyvében /Transilvania mea (Az én Erdélyem), Polirom Kiadó, Iasi/ részrehajlás nélkül, csak írott forrásokra támaszkodva, azt bizonyítja, hogy Erdély azoké, akik lakják, ahogy őseik is együtt éltek e tájakon. A Barátok és ellenségek című fejezet példákkal mutatja be, románok és magyarok hogyan vélekedtek egymásról a múltban. A román és magyar nemzetkép-kutatásnak hatalmas irodalma van, a szerző állításait Makkai László, Köpeczi Béla, Lucian Boia, Alina Mungiu, Mitu Melinda, Makó Mária, Miskolczy Ambrus, Magyari-Vincze Enikő és mások munkáira alapozza. Bemutatta, hogy a sovinizmus mérge nem erdélyi találmány, hanem jelen van egész Európa múltjában: török és görög, orosz és lengyel, német és francia, angol és ír épp úgy szapulta egymást az idők folyamán, mint román és magyar. A maga idején magyargyűlöletben senki sem múlta felül Alexandru Papiu-Ilariant (Marosvásárhelyen líceum viseli nevét). A mai Vatra Romaneasca egyesület ideológiája alighanem az ő munkáiból ihletődött, ugyanis ilyeneket írt le: igazi román hazafi csak magyarellenes lehet; a magyarok barbárságának az az oka, hogy jövevények Erdélyben, tehát nem európaiak, mint a románok, hanem mongol leszármazottak, míg a románokban tiszta római vér csörgedez. Az 1830-as években, tehát béke idején magyar szerzők műveiben a románok barbár jövevények voltak, akik juhaikkal a Balkán-félszigetről szivárogtak be Erdélybe, hogy itt a magyarok európai civilizációjának jótéteményeiben részesüljenek. Dóczy József 1830-ban egy bécsi tanulmányában megállapította, hogy a vlachok lusták, babonásak, műveletlenek. 1848 tavaszán, amikor a Habsburg-ház ellen szükség volna az erdélyi románok segítségére, Pálffy Albert a Márczius Tizenötödike hasábjain már így lelkesedett a románokért: „Csendes, békés, szelíd, hálás nép... Zöme a hegyekben él, a magyarság iránt semmifajta ellenséges érzelmeket nem táplál.” /Barabás István: Egymásra mutatva. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 8./2006. július 26.Sorin Mitu legújabb könyvét – Transilvania mea (Polirom Kiadó. Iasi) (A mi Erdélyünk) – fél évvel megjelenése után is vihar előtti csend övezi. 1999 őszén Sorin Mitu XII. osztályos történelemkönyvének bűnéül a román nacionalisták azt rótták fel, hogy lábbal tiporja a nemzeti érzelmeket. A valóságban kizárólag levéltári források alapján szertefoszlatta a román nacionalizmus rögeszméit. Végképp felháborította őket, hogy Sorin Mitu a nemzeti kisebbségeket nem jövevényeknek, hanem a románsággal egyenrangú sorstársaknak mutatta be. A lejárató kampányban maga Adrian Nastase, akkor az ellenzéki szocdemek első alelnöke készített vádiratnak beillő szintézist: a Cotidianul 1999. október 18-i számában háborgott a tankönyv ellen: „A tanulók öntudatát beoltja a magyar revizionizmus eszméivel, amelynek célja Erdély autonómiája és a Román Állam megcsonkítása. A fiatal nemzedék nem ismeri a magyar revizionizmus historiográfiai agresszióját, ezért a tankönyv téves eszméi könnyen befolyásolhatják.” Különösen veszélyesnek tartotta a roesleri tézist, miszerint a római uralom alatt és a népvándorlások során a dák nép kihalt, így az Ázsiából érkező honfoglaló magyarok a IX. században üres területre érkeztek, a románok csak azután vándoroltak be a Balkán-félszigetről. Adrian Nastase egyébként 1999. október 11-én Bukarestben, az európai geopolitikai nemzetközi szemináriumon kijelentette: Erdélyben rövidesen súlyos etnikai konfliktusok következnek be. Sorin Mitu történész, kolozsvári egyetemi tanár 1965-ben született. Mitu egyik őse 1628-ban Bethlen Gábor fejedelemtől nemesi oklevelet kapott, elismerésül a hadjáratokban szerzett érdemeiért, mintegy bizonyságául, hogy az erdélyi román családok sorsa egybefonódott a magyarságéval. Sorin Mitu megemlíti, hogy ilyen példák nyomán tudott mentes maradni a nacionalizmustól, de ebben döntő szerepet játszott házassága is Melindával, aki most pályatársa is: Mitu Melinda számos tanulmányt közölt a román-magyar művelődési kölcsönhatásokról. Sorin Mitunak meglepően sok műve jelent meg, például olyan alapvető munkák is, mint az Istoria modernizarii Romaniei (1800-1918); Geneza identitatii nationale la romanii ardeleni; Introducere in istoria Europei moderne stb. Mostani könyvében a szerző köszönetet mondott barátjának, Mihai Razvan Ungureanunak, a Polirom Kiadó Historia sorozata szintén történész szerkesztőjének (jelenleg külügyminiszter), valamint Silviu Lupescu igazgatónak azért, hogy könyve megjelenését lehetővé tették „nem Erdélyben, hanem Moldvában!” – tette hozzá a szerző, talán arra célozva, hogy ilyen könyv Kolozsváron, az ottani román környezetben nem láthatott volna napvilágot. Sorin Mitu már bevezetőjében rögzítette célját, eloszlatni az Erdéllyel kapcsolatos, eddigi rögeszmés ködösítéseket. Utalt Ion Lancranjanra, Stefan Pascura, Ilie Ceausescura, akiknek művei már címükkel is sugallják tartalmukat (Erdély, az ősi román föld), hogy szembeállítsa velük az új történész-nemzedék (Lucian Boia és társai) tárgyilagos szemléletét. Sorin Mitu szertefoszlatja a legismertebb közhelyeket, előítéleteket; ízelítőül csak néhány példa. Erdély története mintha 1918. december 1-jével kezdődne, a román történészek többsége vagy démonizálja mindazt, ami előtte volt, vagy egyszerűen nem vesz tudomást róla. Így történik többek között a kolozsvári egyetemmel. Sorin Mitu ezért külön fejezetet szentelt az egyetem történetének Az itteni felsőoktatás kezdetei 1581-ig nyúlnak vissza, mikor Kincses Kolozsváron (a szerző ezt így, magyarul írja) Báthory István jezsuita intézetet létesített. 1872-ben indult be Kolozsváron a magyar tudományegyetem, amely 1897-től Ferenc József nevét viselte. A román történetírás erről a korszakról nem akar tudomást venni – írta Sorin Mitu -, mintha Kolozsváron a felsőoktatás 1919-ben, a román egyetem megalapításával kezdődött volna. El kell mondani, hogy Kolozsváron létezett a Ferenc József Tudományegyetem, amelynek román utódja csak 1919-ben indult be, és 1927-ben kapta a Regele Ferdinand I nevet. Történetéhez hozzátartozik 1959 is, amikor a kommunista rendszer egyetlen tollvonással egyesítette a Babes és Bolyai egyetemeket, hogy engedményt tegyen a román nacionalizmusnak. Tudomásul kell venni azt is, hogy Románia mint országnév, csak 1833-tól létezik, míg Erdélyt első ízben 1190-ben említik források, írta. Ennek ellenére, némelyek fesztelenül emlegetik Románia első vonatját, első futballcsapatát, első villanyvilágítású városát, noha mindez Ausztria-Magyarország területén létezett. A Monarchia hatása nélkül Erdély ma a török és orosz befolyás nyomán úgy festene, mint Moldávia Köztársaság, azzal a különbséggel, hogy itt a román sovén-nacionalizmus nem az oroszok, hanem a magyarok ellen irányul. A regáti szellem és különösen a kommunista rendszer romboló hatása következtében a mai Erdély tökéletesen hasonult Románia többi részéhez. Sorin Mitu ebből az alapállásból vizsgálta az autonómia, illetve Erdély föderalizációjának „szép illúzióját”. Az előfutárok bemutatása után eljut a teoretikusok mai nemzedékéhez: Alexandru Cristelecan és Sabin Gherman után Molnár Gusztávhoz. A föderalizáció kérdésében Sorin Mitu nem ért egyet Molnár Gusztávval. Szerinte már az elképzelés kiindulópontja téves, miszerint Erdély különbözne Románia többi tartományától, mert ez csak 1918 előtt volt így, ma már Bukarest balkáni szelleme, a felületesség uralja Erdélyt is. A történetírással kapcsolatban Sorin Mitu a Köpeczi Béla nevével fémjelzett, Erdély története című háromkötetes monográfiát (1986) tartja legjobbnak. Ez a monumentális vállalkozás mutatja be legteljesebben és legkiegyensúlyozottabban Erdély román, magyar és szász közösségeinek múltját. /Barabás István: A mi Erdélyünk. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 26./2007. május 3.Április 27–29. között Nemzetközi Történész Konferencia keretén belül előadássorozatra került sor Szatmárnémetiben és Marosvásárhelyen, II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelemmé való beiktatásának 300-ik évfordulója tiszteletére. A tudományos megemlékezés Szatmárnémeti Főterén koszorúzással kezdődött, a Vécsey-ház udvarán található emléktáblánál. A történész-konferencia Viorel Ciubota előadásával kezdődött, aki a Szatmár megye múzeumában található Rákóczi-emlékekről beszélt. Őt követte Szőcs Péter tudományos kutató Szatmárnémetiből, aki a Szatmár vára és a Rákóczi-féle szabadságharc közötti kapcsolatokról értekezett. Mandula Tibor nyugalmazott tanár a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc jelentősebb eseményeit mutatta be a Partiumban. Ács-Muhi Csilla tanár, a Rákóczi felkelés hatásáról értekezett, Szatmár fejlődésére vonatkozóan. Ján Ádám eperjesi egyetemi tanár (Szlovákia) a Rákócziak Zborói uradalmát mutatta be a XVII. században, Gyulai Éva (miskolci tudományos kutató) az egyházi gyűjteményekben levő Rákóczi-relikviákról beszélt. A történész-konferencia keretében kiállítást nyitottak meg „Rákóczi-emlékek Szatmár megyében” címmel. További előadások hangzottak el: Zachar József, tudományos kutató, egyetemi tanár (Eger): 1707 – csendes háborús év a spanyol örökségért vívott Habsburg–Bourbon összecsapásban, Kónya Péter, egyetemi tanár (Eperjes – Szlovákia): Ottlyk György, II. Rákóczi Ferenc udvarmestere, Ulrich Attila, tudományos kutató (Nyíregyháza): Az ecsedi uradalom a Rákóczi szabadságharcban, Németi János, tudományos kutató (Nagykároly): A nagykárolyi gróf Károlyiak és az ecsedi uradalom, Zubánics László, helytörténész, újságíró (Beregszász): II. Rákóczi Ferenc alakja a kárpátaljai magyar irodalomban, Gebei Sándor, tudományos kutató, egyetemi tanár (Eger): II. Rákóczi Ferenc titulusai (princeps – dux), Tamás Edit, főmuzeológus (Sárospatak): A Rákócziak Sárospatak és Marosvásárhely történelmi kapcsolatrendszerében, Köpeczi Béla, akadémikus, egyetemi tanár (Budapest): A fejedelmi beiktatás francia szemmel, Mészáros Kálmán, tudományos kutató (Budapest): Katonai kinevezések, előléptetések a marosvásárhelyi országgyűlés idején. Április 28-án a nemzetközi történész-konferencia előadói, résztvevői, illetve Szatmárnémeti és Nagykároly politikusai, közéleti személyiségei emlékeztek meg a Majtényi síkon az 1711-es évi fegyverletételről. Április 28-án délután a nemzetközi történész-konferencia a marosvásárhelyi Vártemplomban folytatta munkálatait, abban a városban, ahol ezelőtt 300 esztendővel erdélyi fejedelemmé iktatták be II. Rákóczi Ferencet. A marosvásárhelyi tudományos tanácskozás Pál Antal Sándor tudományos kutató, nyugalmazott levéltáros előadásával kezdődött, aki Marosvásárhely helyét mutatta be a szabadságharc eseménysorozatában. László Márton (marosvásárhelyi levéltáros) a szabadságharc egyik legkiválóbb hadvezérének, Bercsényi Miklósnak az életútját érzékeltette. Ezt követően a székelyföldi kutatók Csíkszék, Udvarhely szék és Gyergyó alszék szerepét, lófő- és gyalogos katonáinak hozzáállását a szabadságharc eszményének a kibontakozásához külön-külön dolgozatokban mutatták be. Az előadók és az általuk bemutatott tanulmányok címei a következők voltak: Szőcs János muzeológus (Csíkszereda): A csíkiak II. Rákóczi Ferenc oldalán, Garda Dezső tudományos kutató, egyetemi docens (Gyergyószentmiklós): Gyergyói viszonyok a Rákóczi-féle szabadságharc idején, Zepeczáner Jenő múzeum-igazgató, tudományos kutató (Székelyudvarhely): Udvarhelyszék II. Rákóczi Ferenc idején. A következő két előadás II. Rákóczi György vallásosságára és valláspolitikájára vonatkozott. Tamási Zsolt tudományos kutató (Marosvásárhely) II. Rákóczi Ferenc vallásosságáról, míg Sipos Gábor levéltáros, egyetemi docens (Kolozsvár): II. Rákóczi Ferencnek az egyházakkal való kapcsolatairól értekezett. Ezt követően B. Szabó János tudományos kutató (Budapest): A fejedelmi jelvényekről és a fejedelmek beiktatásáról beszélt a XVI–XVII. századokban, majd Erdősi Péter tudományos kutató (Budapest): II. Rákóczi Ferencnek erdélyi fejedelemmé való beiktatásáról és ennek szertartásáról értekezett. Április 29-én Marosvásárhely lakói ünnepi istentiszteleten emlékeztek meg II. Rákóczi Ferencnek erdélyi fejedelemmé való beiktatásáról. Az igehirdető Henter György lelkipásztor mellett a Vártemplomban Köpeczi Béla és Egyed Ákos akadémikus is méltatta az esemény fontosságát. Ezt követően az ünneplő és emlékező gyülekezet a Vártemplom mellett lévő Rákóczi-szoborhoz vonult, ahol a Magyar Tudományos Akadémia, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, illetve több magyarországi, szlovákiai, kárpátaljai és erdélyi civil szervezet koszorúzott. A koszorúzást kuruc nóták, illetve a magyar és a székely himnusz eléneklése tette ünnepélyesebbé. /Dr. B. Garda Dezső országgyűlési képviselő: Nemzetközi Történész Konferencia a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcról = Gyergyói Kisújság (Gyergyószentmiklós), máj. 3. – 18. sz. /2015. január 15.A történettudomány rendszerváltásaKerekasztal. Le kell számolnunk számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást – vélik a Veritas Intézet vezetői. A huszonöt éve bekövetkezett rendszerváltozás talán a história világát formálta át a legjelentősebben a tudományok közül, s ebben komoly szerepe volt Antall József néhai miniszterelnöknek. A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatójával, Szakály Sándorral és helyettesével, Marinovich Endrével, Antall József egykori kabinetfőnökével beszélgettünk. Sinkovics Ferenc: Azt tudjuk, hogy a Kádár-rendszer a kommunizmus és a Szovjetunió bírálatánál húzta meg a kutatások és a feltárások határát a történészek számára. Önnek mégis megjelenhetett egy tárgyilagos hangú kötete a Horthy-kor katonai elitjéről. Ezt hogy engedhették meg? Szakály Sándor: A határok szigorúak voltak. M. Somlyai Magda és Karsai Elek közzétett egy dokumentum-összeállítást 1970-ben a második világháborús magyarországi „felszabadító harcokról”, A felszabadulás krónikája címmel. A kötetbe bekerült néhány olyan korabeli levél, jelentés és feljegyzés is, amely a Vörös Hadsereg katonáinak viselt dolgairól szólt. Ezt a könyvet azonnal bevonták. Ha egy kutatásnak és publikációnak nem volt kommunistaellenes éle, akkor nem akadályozták az embert. Ez már persze az 1980-as évek második felét jellemezte. Persze még akkor is működtek a régi, keményvonalas reflexek. A magyar katonai elit című könyvem szinopszisát egy teljes évig tologatták ide-oda a szerkesztők, nem merték a kiadó vezetője, Kardos György elé vinni. Kardos előbb katpolos, majd ÁVH-s tiszt volt a Rákosi-érában… Nos, amikor megnézte végre a szinopszisomat, csak annyit mondott, kössenek szerződést a szerzővel. Nagy áttörésnek számított, amikor a História című történelmi folyóirat 1988-ban elsőként közölt cikket idehaza a Molotov–Ribbentrop-paktumról, annak a szövegét is közreadva. Korábban a paktum létét is tagadni kellett. – Marinovich Endre: A szigorúan vett tabuk közé tartozott az úgynevezett 1944–45-ös átmenet időszaka, pontosabban az, hogy miként rekrutálódtak a kommunista előd- és utódpártok, milyen szerepet játszottak és hogyan tevékenykedtek valójában ekkor. Tabu volt a Moszkvából visszaérkezett kommunisták és az itthon maradt elvtársaik közötti feszültség kérdése is. Léteztek ugyanis zártkörű kiadványok, az MTI készítette ezek egy részét nyugati fordításokból, de csak az elit tagjai kaptak belőle. Zártkörű változatban jelent meg például Churchill kötete is a második világháborúról. Ugyancsak így adták ki a jugoszláv Edvard Kardelj híres könyvét, Az új osztályt. Ha egy kutató ügyes volt, ismerte a beszerzési forrásokat, akkor informálódni tudott. S. F.: Más kérdés, hogy mit kezdhetett az információkkal. A publikációiban nem hivatkozhatott rájuk, ugye? Sz. S.: Azért nemcsak a publikálás, de a kutatás szabadságát is korlátozták. Egyetemi hallgatóként szerettem volna adatokat gyűjteni a Párttörténeti Intézet Archívumában. Egy kommunista összeesküvés történetét kutattam, amely az Eötvös-collegiumban szerveződött, s az érintettek kapcsolatba kerültek Rajk Lászlóval is! Az intézetből azonban az a válasz érkezett a kérelmemre, hogy egyetemi hallgatók számára nem biztosítják a kutatás lehetőségét. M. E.: Nem volt mindegy, ki milyen ponton feszegeti a határokat. Az 1960-as évek végén, amikor a közgázon a public relationsból írtam a doktori dolgozatomat, ez a téma idehaza még teljesen ismeretlen volt. Másfél évig házaltam az anyaggal, míg végre hajlandók voltak kézbe venni, bár több esetben is figyelmeztettek, hogy ebben a témában Magyarországon nem lehet doktori címet szerezni. Ekkor találkoztam egy keletnémet professzorral, akinek szintén a PR volt a kutatási területe, s ő is akadályokba ütközött. De rájött, hogy ha azt a nevet adja a PR-nak, persze németül, hogy szocialista nyilvánossági munka, akkor könnyen boldogul. Követtem őt. S. F.: Emlékszem arra a visszhangra, amely Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvének megjelenését kísérte 1968-ban. Ez a kötet jelentette a történettudomány rendszerváltozását? Sz. S.: A közvélemény számára nagy áttörést jelentett. Mert rendes, de megtévesztett, illetve áldozatul odadobott embereknek ábrázolta az egyszerű katonákat. A tisztek azonban fasiszták maradtak. Ezért nem is volt sikere az emigráció körében. M. E.: Nézőpont kérdése minden. Itthon bátor és előremutató személyiségnek tekintették Nemeskürty Istvánt, Márai Sándor viszont egyszerűen csak kommunista irodalomtörténésznek nevezte a naplójában. Sz. S.: A nézőpontról jut eszembe: kezdetben a magyarországi Tanácsköztársaság történetével sajátosan bánt a rendszer, mert Rákosi ugyan jelentős szerepet nem vitt benne, de a tevékenységét illett volna kiemelni, Kun Béla pedig Sztálin haláláig még „rossz ember” volt. De ahogy Rákosi távozott a Szovjetunióba, és Kun Béla is a „törvénytelenségek áldozatává” nemesült, már más hangvételű írások jelentek meg. Persze az igazi elemzése mind a mai napig várat magára. Akárcsak Károlyi Mihály tevékenységének és életútjának kritikus értékelése, Litván György és Hajdu Tibor munkái ellenére. Nem véletlen, hogy egykoron Károlyi visszaemlékezései is csak bizonyos szövegrészek elhagyásával jelenhettek meg idehaza a szocializmus évtizedeiben, és az 1945 előtt emigrációban eltöltött éveivel kapcsolatban is lenne még mit feltárni. S. F.: Milyen konkrét jelei voltak annak a nyolcvanas évek második felében, hogy a történettudományban is változások következnek? Erdély témájának előtérbe kerülése például ? Sz. S.: Trianon és Erdély nagyon érzékeny problémának számított. Az akkori, hivatalos állásfoglalás szerint ha voltak is rendezetlen kérdések Magyarország és szocialista szomszédai között, azokat a proletár internacionalizmus úgyis megoldja. Ezért óriási vitákat váltott ki Illyés Gyula témába vágó cikke a Magyar Nemzetben vagy a Köpeczi Béla által szerkesztett háromkötetes Erdély-történet. Ráadásul a magyar értelmiségi elitben voltak olyan nagy műveltségű, elcsatolt területekről származó egyéniségek, akik bekerültek itt az MSZMP „struktúrájába”, de nem akarták megtagadni a gyökereiket. Azzal aztán, hogy a nyolcvanas évek közepén létrejött a Magyarságkutató Intézet, már érezni lehetett, hogy jelentős változások következhetnek. S. F.: Nem lehetett könnyű Juhász Gyulának, aki az intézetet vezette… Sz. S.: Többszörösen sem. Ha jól emlékszem, 1978-ban jelent meg egy kötete az 1943-as magyar–brit titkos tárgyalásokról. Közreadott benne egy dokumentumot, amelyben Molotov azt mondja a moszkvai brit követnek, hogy mindazért, amit a magyar hadsereg művelt a Szovjetunióban, az egész magyar népnek felelnie kell. És ez véletlenül átment a Kossuth Könyvkiadó szerkesztőin, vagy szándékosan behunyták a szemüket. Nem tudni. S. F.: Antall József történész volt. Mint miniszterelnök milyen szerepet szánt a történettudománynak? M. E.: Ezt így talán nem is tudta átgondolni, annyira gyorsan zajlott a változás. Még 1988 nyarán összefutottam vele az autójavítóban. Antall József akkor úgy látta, nagyon lassan mozdulnak a dolgok a politikában, öt éven belül semmi érdemleges sem történik majd. Nem lett igaza. Egyébként történészi munkássága mindig is szerepet játszott politikai pályafutásában, a történelem nála a munka szellemi hátterét adta. Nemzetközi tárgyalásain is szívesen vették a partnerei, hogy háttér-információkkal, történelmi összefüggések feltárásával ábrázolta számukra a kelet-közép-európai változásokat. Hiába járt le az előre meghatározott harmincperces tárgyalási idő, amikor megbeszélést folytatott például az idősebb George Bushsal, az amerikaiak mindig hosszabbítottak, mert az elnököt annyira érdekelték a térségbeli mozgások történelmi mozgatórugói. S. F.: Németh Miklós tisztelte Antall Józsefet, de azt írja könyvében, ezek az előadások néha türelmet próbálóan hosszadalmasak voltak… M. E.: Egyszer egy tárgyalás előkészítése során meg is üzenték az amerikaiak, ha lehet, akkor a megbeszélések során hagyjuk el a történelmi hátterezést. Pedig nem sokat tudtak a térségről. Henry Kissinger sem. Ő azt mondta egyszer, sajnos az amerikai kongresszusban és a szenátusban összesen öt ember tudja, mi a különbség Szlovákia és Szlovénia között, de csak azért, mert ők kelet-európai származásúak. Na akkor tudják-e, mi az a Szlavónia? – kérdezte Antall József, mire Kissinger csak nézett, elkerekedett szemekkel. Persze még a hazai pragmatikusok is rossz néven vették a történelmi hátterezést. Olyan emberekről beszélek, akik ma is úgy vélik, hogy az általános műveltségnek nem kell szerepet játszania a politikai döntéshozatalban. S. F.: Mit tett a miniszterelnök a régi, szocialista típusú történelemszemlélet megváltoztatásáért? Sz. S.: Antall Józsefnek 1991-ben volt például egy hosszú és nagy beszéde a Hadtörténelmi Intézet és Múzeumban. A magyar királyi 2. honvéd hadseregre emlékezett. Gyakorlatilag azt mondta ki, hogy a Horthy-kor Magyarországa nem egy fasiszta állam volt, a katonák, akik elestek a Donnál, nem számkivetettek, nem halálra ítéltek, de nem is fasiszták voltak. A politikai baloldalon igen nagy felzúdulás követte ezt a beszédet. Egyébként mondott egy hasonló beszédet is augusztus 20-án 1993-ban. M. E.: Igen, ez az utolsó nagy beszéde volt. Történelmi áttekintést adott benne a magyarság sorsáról, összekapcsolta a napi politikai ügyeket a történelem eseményeivel, a beszéd tele volt analógiákkal, párhuzamokkal. S. F.: Azelőtt ez nem volt szokás… M. E.: Nem, mert a pártállami politikusoknak nem volt meg ehhez a műveltségük. Németh Miklós kiemelkedik közülük, bár még ma is érezni rajta az apparátcsik stílust. Antall József az alapvető történelmi köteteket behozta a miniszterelnöki dolgozószobájába. Bizonyos problémák áttekintésénél például kinyitotta ezt vagy azt a könyvet. Nem konkrét megoldási módokat keresett bennük, hanem inspirációt. S. F.: Volt kedvenc történelmi témája? M. E.: Például a szociális piacgazdaság kialakulása ilyen volt, Oskar Lange könyvei is ott sorakoztak a szobájában a polcon. S. F.: A történettudományban lezajlott rendszerváltozás nem okozott egyfajta zavaró tarkaságot? Sz. S.: A sokszínűség nem rossz dolog, de ez csak a megközelítések tarkaságát jelentheti, s nem a tényekét. Egyébként az a helyzet állt elő, hogy a történettudomány a rendszerváltás előtt számos kérdésben, így például a Horthy-korszak megítélésében is sokkal árnyaltabb volt, mint a rendszerváltoztatás után tíz évvel. Ma kizárólag 1944 alapján ítélik meg a korszakot, s ebbe vastagon belejátszanak az aktuálpolitika szempontjai is. A két világháború közötti korszakot csak fekete-fehérben láttatják egyes kutatók. S. F.: Szerencsére vannak árnyaltabb ábrázolások is. Sz. S.: Bizonyos tévhiteket évtizedek alatt sem lehet kiverni az emberek fejéből. Ilyen például az, hogy Magyarország törvénytelenül hadat üzent a Szovjetuniónak. Magyarország egyrészt nem üzent hadat Moszkvának, másrészt az, hogy Bárdossy László miniszterelnök-külügyminiszter bejelentette, hogy Magyarország az őt ért nem provokált támadás következtében a hadiállapotot a Szovjetunióval beállottnak tekinti, nem volt törvénytelen. Ezt már a nyolcvanas években leírtam, de sok közíró, publicista még ma is a régi lemezt forgatja. Mindig az adott korból és annak viszonyaiból kell kiindulni. Azt kell megnézni, hogy az adott időszakban hol tartott Magyarország, mennyiben lehetett összevetni Olaszországgal, Romániával, Lengyelországgal… Magyarország akkor Európa középmezőnyében volt, annak is a felső részében. M. E.: Ausztria és Magyarország gazdasági mutatói között nem volt érdemi különbség az 1930-as évek végén. Egy szemtanútól hallottam, hogy 1947-ben Budapesten már megindult az élet, kinyitottak az üzletek, működtek a mozik, az éttermek, Bécsben viszont ekkor még nem volt közvilágítás sem, és romok között botorkáltak. Ezt az előnyét viszont Magyarország 1950 és 1955 között elherdálta. Sz. S.: Trianon után ez a kisemmizett kis ország húsz év alatt Európa középmezőnyének felső sávjába emelkedett. Túllépve olyan országokat is, amelyek jelentős területeket és erőforrásokat szereztek tőle. M. E.: Éppen az a Veritas Történetkutató Intézet fő feladata, hogy leszámoljon számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást, s erre csak ráerősítenek bizonyos publikációk, megnyilatkozások. Sajnos az emberek kényelmesek, nem akarják átgondolni azt, amit egyszer már a fejükbe tuszkoltak. Ennek szellemében készülünk például a kiegyezés 150. évfordulójára is, amelyet egy eddig kevéssé ismert összefüggésrendszerbe helyezünk, s megmutatjuk a horvát–magyar kiegyezés történetét is. Mert erről csak nagyon kevesen tudnak. - Sinkovics Ferenc Magyar Hírlap lapozás: 1-14
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
